Bárki tud elemzést adni a vereség okairól. Mint ahogy a siker okairól is - ha megnyertük volna a választást - ugyanazok, akik a vereséget elemezték, nagyszerű analízissel szolgáltak volna.

Egy százalékon múlt az első fordulóbeli győzelem. Azért ez mégsem teljesen elhanyagolható. Mint ahogy azt is lehetett tudni, hogy az első forduló bármilyen kismértékű győzelme valóságos lehetőséget adott volna gyors átrendeződésre. Elég itt Dávid Ibolya nyilatkozatára utalni a második forduló előtt, miszerint a Fidesz mutassa csak meg, hogy egyedül is nyer, az már számukra tárgyalási alap lehetett volna. Ne menjünk most bele a dolog morális oldalának elemzésébe, végül is a politika nem a morálról szól, bár határozott véleményem szerint azt soha nem nélkülözheti.

Tudomásul kell venni, hogy a magyar választók politikai tudatossága rendkívül alacsony szintű. Ami azt jelenti többek közt, hogy első fordulós jobboldali vereség után minden esetben előre lehet látni, hogy éppen az az ingadozó réteg fog átszavazni a győztesekre, amelyek megnyeréséért a Fidesz, élén Orbán Viktorral és ámokfutásszerű országjárásával, oly keservesen küzdött. A politikailag alultájékozott választóréteg ugyanis futball-drukkerként viselkedik, és ha a csapat az első félidőben nem tudott gólt rúgni, vagy nem annyit, hogy ő álljon jobban, máris átszavaz a rivális pártra. A magyar választói többség egészen a rendszerváltoztatás óta oly sok mindenben vesztes, hogy legalább a szavazatával dicsekedni akar a szomszédnak: ő nem a vesztesekre voksolt. Ezenkívül -lásd Veres pénzügyminiszter nyilatkozatát - az MSZ? azt sem volt szívbajos közölni, hogy ha a választó nem oda szavaz, ahova kell, annak meglesz a böjtje. S mint tudjuk, így is van, így is lesz, vannak rá jelek. Ez amúgy borítékolja az önkormányzatválasztások MSZP-s győzelmét is, de természetesen nem ok arra, hogy a Fidesznek ne kelljen mindent megtenni azért, hogy ne túlságosan maradjon alul az őszi önkormányzati választásokon.

Tölgyessy Péter cikke kisebb lavinát indított el. Lehet túlzónak tartani, lehet bírálni, lehet vele egyetérteni, de ami igazán érdekes, hogy nyomában hány és hány cikkben mondtak bírálatot a jobboldalról - a jobboldalon. Ez az igazán érdekes, és ezen kell elgondolkodni. Nyolc év parkoló pályán nagyon sok. Az idősebb generáció tagjai közül sokan teljesen reményvesztettek, úgy érzik, ők már meg se érik a jobboldal győzelmét. A középgeneráció a legbosszúsabb, mert ő szenvedte végig fiatalságától kezdve a Kádár-rendszer úgymond szoft, de azért nagyon-nagyon kegyetlen, kontraszelektív éveit, és most megismétlődik vele az, amit a késő Kádár-korban egyszer már volt szerencséje átélni. A középgeneráció ma a legelégedetlenebb, s a Fidesszel szemben a legkritikusabb lesz. A fiatalok tanácstalanabbak, még tart a lelkesedésük, de hitük mértéke becsapottságuk mértéke is lehet. Úgy mondanám ezt, hogy egy fiatal tanítónő, aki narancsszínű nyaksállal járt be dolgozni az iskolájába, ahol MSZP-s igazgató van, többet kockáztatott, mint a Fidesz parlamenti frakciójának bármelyik tagja. Föl lehet állítani védelmi bizottságot a kormány jobboldali üldözöttjei számára, de ennek minimál program-íze van, mert a gyakorlatban szinte kivihetetlen. A magát demokráciának deklaráló rendszer demokratizálásáért való tartós küzdelem az, amelyet a Fidesznek folytatnia kell, és amely küzdelemben az elmúlt négy év során nem biztos, hogy mindazt megtette, amit megtehetett volna.A kritikai hozzászólások (például Cséfalvay Zoltán kitűnő elemzése) arról is tanúskodnak, hogy a jobboldali szellemi potenciál jobb kondícióban van, mint amit a Fidesz kommunikációja képes volt visszatükrözni. Úgy tűnik, a jobboldal megerősödött értelmiségének van mondanivalója. Vajon megengedhetjük-e magunknak, hogy mindezt evidensnek véve szót se vesztegessünk erre a fölvértezettségre? Vajon helyes-e, hogy a jobboldal képtelen arra, hogy legjobbjait sztárolja, teljesítményükre fókuszáljon, bemutassa és népszerűsítse őket? Amire büszkék lehetünk, arra ne felejtsünk el büszkék lenni: a jobboldalnak ma van televíziós csatornája, van napilapja, van egy kiváló, az utóbbi időkben kifejezetten olvasmányos és színvonalas hetilapja, vannak könyvkiadói, E fórumok megtették, amit meg kellett tenniük, néha többet is. Ez nem olyan kevés, gondoljunk csak arra, hogy mi volt ezen a téren mondjuk öt éve. Persze jó lenne új lap, új megszólalási terep, legalább egy kereskedelmi csatorna stb., de tanuljuk meg értékelni azt, amink van, és tanuljuk meg népszerűsíteni meglévő értékeinket. Négy év alatt a politikusok iránti lojalitás, amit nemrég egy közíró a jobboldaliságát vállalni is tudó értelmiség gyengeségének minősített, valóban működött. Csak hozzátenném: egyensúlyteremtő szándékkal működött. A jobboldal lojalitása politikusai iránt abból táplálkozott, hogy amíg ilyen méltatlan tűzharc folyik az ellenzék - és különösen annak vezetője - ellen, háromszor is meggondolandó az élesebb kritika. A nagyobb médiafelület azért is lenne országos érdek, hogy a jobboldalon belül árnyaltabban mutatkozzanak meg a különböző álláspontok. Az említett lojalitás, megjegyzem, gyakran egyirányú volt, a politikusok gyakran hagyták magukra azokat az intézményeket, amelyek létét erősíthették volna: elég, ha utalok arra a .parlamenti szavazásra, amely a Terror Háza Múzeum költségvetése ügyében zajlott, s a fideszes képviselők mintegy elfelejtettek a megfelelő létszámmal szavazni. Efölött is elsiklott a nem politikus jobboldal, az említett tűzharc miatt a számonkérések csak a személyes belső kommunikáció szintjén történtek meg. De ez nem a jobboldali értelmiség gyengesége volt, hanem a túlerő tudatából levont önfegyelmező következtetés.

Most ennek a lojalitásnak szakadozik a hálója. Erről tanúskodnak a sokszor vehemens számonkérések. Sem a vezető politikusok, sem kampánytanácsadóik önvizsgálata nem spórolható meg, s a jelek szerint a katarzis el lett napolva. Ez baj. Továbblépni nem lehet úgy, hogy a vereséget kvázi győzelemnek éljük át, még akkor sem, ha a politikai PR azt szokta javasolni, "ha vesztettél, viselkedj győztesként". Tudható, hogy az "egy a tábor, egy a zászló" jelszó még az MDF nélküli jobboldalon belül sem aratott osztatlan sikert. Illene fölvenni a kapcsolatot azokkal a jobboldali politológusokkal és más elemzőkkel, akik akkor kritikusan viszonyultak ehhez az elvhez és a belőle származó gyakorlathoz. A vereség borítékolódik, ha nincsen katartikus ráismerés. Ugyanilyen önvizsgálatra szorul a Fidesz értelmiségi és médiapolitikája, jó lenne végre eldönteni, hogy negyedrangú írók cirógatása hajt-e annyi politikai hasznot, mint amennyi fásultságot okoz. A jobboldalnak megvannak a valódi, teljesítményt letett prominensei, és nem gondolom - talán nem is lenne jó nekik -, hogy a Fidesz valaha is úgy a tenyerén hordozza őket, ahogy azt teszi a baloldal jószerével a késő Kádárkor óta, de, ismétlem, valamilyen módon, valamilyen mértékben a lojalitásnak oda-vissza működnie kell, kellett volna.Egy országnak a szellemi élete is egy, minden megosztottságával együtt. A megosztottságot a politikai ál-árokbetemetők mélyítették - nappal nyilatkoztak az árokbetemetésről, éjjé! kivezényelték kubikos brigádjaikat árkot mélyíteni -, és ennek nagyon szomorú következményei vannak. Némi idealizmussal talán, de azt gondolom, hogy ezen a megosztottságon csak a szellem irányából lehet enyhíteni. A jobboldal intézményei (például a XX. és a XXL Század Intézet) éveken át tartó erőfeszítések után körülbelül két éve eljutottak odáig, hogy nyitásuk a másik oldal felé nem visszhangtalan. Konferenciáikon, kerekasztal-beszélgetéseiken a hazai baloldal vagy liberális oldal képviselői éppen úgy jelen vannak, mint a jobboldal. Ha a téma megkívánta, vendégül látták egy eszmecserére akár a baloldali pénzügyminisztert is. Meglepő, de ezeken az összejöveteleken a jobboldal politikusai és volt kormányzati tisztségviselői - kulturális feladatokkal megbízott embereiről most nem is beszélek - csak elenyésző számban képviseltették magukat, pedig nekik sem lett volna előnytelen a vitákban erősíteni álláspontjukat. A vitakultúra az egész magyar szellemi élet egyik sarokpontja. A kevés médiafelület pedig nem ok arra, hogy - mint azt gyakran hallottam - a jobboldal potentátjai kijelenthessék, ők nem néznek tévét. A jobboldalt képviselők - bizonyos PR- munkafelelősökre ez különösen érvényes - a XXI. században egyszerűen nem engedhetik meg maguknak, hogy arisztokratikusán ne nézzenek tévét. Ezért ugyanis nem lesznek arisztokratikusak, csak szimplán és megengedhetetlenül tájékozatlanok maradnak.

Külön elemzés tárgya lehetne az, hogy a Fidesz miért nem tudta a fiatalokat megszólítani. Hogy miért nem ismeri a nyelvüket, miért szorult háttérbe az egész számítógépes kultúra, amely a fiatalokat annyira vonzza. Abszurdum, hogy fiatal Fidesz-hívek az SZDSZ modern, számítógép-kultúrára építő, vidám kampánya után sóvárognak, és semmit sem tudnak kezdeni a nemzeti konzervativizmusnak azzal az avítt válfajával, amelyet a Fidesz nem volt képes négy év alatt megújítani. S bár jól tudom, hogy a jelenleg fölálló parlamenti frakciók nem teszik időszerűvé észrevételemet, mégis leírom: az a gyakori hivatkozás, miszerint a népszámláláskor a magyar lakosság oly magas hányadban keresztényként határozta meg magát, félrevezető. Meg kellett volna rendelni néhány elemzést közvélemény-kutatóktól, hogyan is fest ez a dolog mélységében. Gyanítom, az, hogy a népszámláláskor valaki katolikust vagy evangélikust jelölt-e be, nem a vallásosságáról árulkodott elsősorban, hanem arról, hogy szülei fontosnak tartották-e annak idején gyermekük megkeresztelését. De az, hogy valaki a gyerekét megkereszteltet! és hogy gyakorló vallásos, körülbelül akkora távolságra van egymástól, mint Kéthíy Anna szociáldemokratasága Hiller Istvánétól Senkit sem akarok hitében megbántani, de a "hit, remény, szeretet" politikai üzenetként még akkor is reszketeg, ha alá van betonozva a "munka, otthon, család" lózunggal. Ráadásul már régen nem a Bibliát, hanem csak egy harmincas évekbeli falvédőkultúrát tud felidézni, és ezt illene tudni PR-tanfolyamok gyorstalpalóinak elvégzése nélkül is. Körülbelül a reneszánsztól kezdve, de a 18. század végétől mindenképpen az európai nemzetállamok legtöbbje elsődlegesen nem vallásban, hanem kultúrában él, zsidó-keresztény gyökerű kultúrában, amelynek része a vallás. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy Magyarországon a kereszténység mindig is megőrzött magában valamit a régi pogány kultúra fölégetésének kitörölhetetlen emlékeiből. (Ezért tudott akkora siker lenni az István, a király.) A krónikák megőrizték, hogy amikor az a bizonyos pápai vitéz harc közben elkiáltotta magát, nem azt mondta: "Segíts, Istenem!", hanem így szólt: "Ne segíts, Úristen, nézzél!"Ezt lehet magyar virtusnak nevezni, lehet rajta gúnyolódni is (én nem teszem, mert szoros kapcsolatot érzek ezen attitűd és aközött, hogy minden katasztrofális vereség után is megmaradtunk, nyelvrokonok nélkül, a Kárpát-medencében), csak egyet nem lehet: nem venni róla tudomást.Csak hát akkor, amikor az Úristenhez nem könyörgünk, hanem inkább tanúnak hívjuk, hogy lássa, mire vagyunk képesek, akkor nincs mese, tényleg a maximumot kell nyújtani.

A szerző irodalomtörténész, szerkesztő

Tolgyessy Péter vitaindító cikkéhez (Második meg-intés, Magyarnemzet, április 29.) eddig hozzászóltak: Kiszelly Zoltán (Taszítások és vonzások, május 3.); Dobránszky János (Piros lap a választásokon, május 3.); Vaszü György (Újragombolni a mellényt, május 4.); Rockenbauer Antal (A helyzet súlyosabb, mint Bokrosék idején, május.4.); Horváth Béla (A kisgazdák szerepe a választásokon, május 6.); Szabó A. Ferenc (A Fidesz hiányzó társadalomismerete, május 8.); Tóth Gy. László (Politikai csendélet a vereség után, május 10.); Kiss Gy. Csaba (Politikai térképünk újabb alakulásáról, május 11.); Halmos Károly (A választást a költségverseny döntötte el, május 11.); Boros Bánk Levente (A Fidesz és a jobboldalhárom tennivalója, május 12.); Tőkéczki László (Egy körmönfont elemzés margójára, május 12.); Molnár Tamás (A nemzeti radikálisok válsága, május 15.); Nagy Ferenc József (Bennünk van tizenöt százaléknyi voks, május 16.); Csikós Attila (Ilyen arcátlan a történelem, május 16.); Somogyi János (A kegyelmi pillanat elillant, május 17.); Bonifert Donát (Van lehetőség a táborok közötti átjárásra, május 17.); Czakó Gábor (A csodafegyver, május 19.); Bogár László (Orbán Viktor három választási lehetősége, május 19.); Keresztes Lajos (A körítés fontosabb volt a tartalomnál, május 22.)..

A Voks 2006 vitafórumban megjelenő írások nem szükségszerűen tükrözik a Magyar Nemzet szerkesztőségének álláspontját.