„Hogy ki ment el, és ki maradt itthon? Ez sokszor csak a véletlenen múlott. Ha a sors úgy hozta volna, ma én is Németországban élnék, és nem írhattam volna meg ezt a könyvet. Egyéves voltam a kitelepítések idején. Azt mondják, egy egyéves gyerek nem emlékezhet arra, hogy mi történt vele akkoriban. Ez tévedés. Ha a konkrét történések nem is, de a hisztérikus légkör tudat alatti következményei beépülnek az emberi lélekbe. Ma már tudom, hogy gyermekkorom szorongásai jórészt annak a bizonytalanságnak, félelemnek köszönhetők, melyben szüleim évekig a törvényen kívüliség állapotában éltek. Amíg gyerekek voltunk, sohasem beszéltek nekünk erről, a kitelepítés hosszú ideig tabu-témának számított a családban. Csak jóval később, már felnőtt fejjel raktuk össze szüleink mozaikszerű emlékeiből mi gyerekek, hogyan vészelték át ők a háborút, hogyan maradtak végül is itthon."
(Bonifert Mária, Dunabogdány)

 

„Két órán belül össze kellett pakolni, és a házat is el kellett hagynunk. Bénultan ültünk, senki sem tudott világosan gondolkodni. Nem tudtuk, mitévők legyünk. Anya sírni és jajveszékelni kezdett, és mi is bekapcsolódtunk. Apánk volt az, aki először erőt vett magán, és megkérdezte, hol van az a hivatal, amely a kitelepítést felügyeli.”
(Leopold Deigner, Budaörs)

 

„Az elüldözöttek 20 kg élelmet vihettek magukkal, amely a következőkből állt: 1 kg zsír, 2 kg hús, 7 kg liszt, kenyér vagy tészta, 2 kg hüvelyes és 8 kg krumpli, illetve 80 kg ruha vagy ágynemű. A pályaudvaron mindezt újra megmérték, és akinek több volt a megengedettnél, attól elvették. Kíméletlenül elvették a babakocsikat és a varrógépeket, sőt, aki nem adta oda elég gyorsan őket, azt még meg is verték.”
(Josef Brasch, Mosonszolnok)

 

„Az elüldözöttek számtalan órát rettegtek át, mikor az állomáson az övékkel egyidejűleg orosz katonai transzportok is álltak, mert ilyenkor nem egy vagont erőszakkal feltörtek és kiraboltak a szovjet katonák.”
(Paul Harton, Bácsalmás)

 

„Tizenhárom és fél éves voltam. Egy szombati nap volt, amikor teherautókkal jöttek értünk. Senki sem tudta, hogy kit és miért visznek. Apám nem volt volksbundista, a háborúban magyar katona volt, mégis rajta volt a kitelepítési listán. Talán azért, mert német anyanyelvűnek vallotta magát, talán azért, mert az egyik legtehetősebb ember volt a faluban, kulák Stágelnek is nevezték. Apám, anyám, tízéves Alfonz öcsém és én ültünk föl a teherautóra, és fogalmunk sem volt, hová megyünk. Legkisebb testvérem, az ötéves Anti Ürömben volt az egyik nagynénémnél, éppen gyógyulóban volt a szamárköhögésből, kellett neki a levegőváltozás. Leányfalu magasságában zötyögött a teherautó, amikor jöttek szemben a nagynénémék lovaskocsin, hozták volna haza Antit, s akkor láttak minket felpakolva. Sírtak, mert azt hitték, nincs több kitelepítés, az ürömiek közül már egy évvel ezelőtt elvitték azokat, akiket akartak. Megcsókoltuk Antit, s úgy gondoltuk, ha már így alakult, jobb, ha legalább ő itthon marad, ne jöjjön velünk a bizonytalanba."
(Stágel Ferenc, Dunabogdány)

 

„Ezen a napon, 1946. január 20-án kellett lakóhelyünket könnyek között, bánatban elhagyni. A szomorúság, félelem, de a méreg is és a lelki megrázkódtatás elbódított bennünket. Kétségbe voltunk esve. A fiúiskolában kellett jelentkezni. Ott a Kitelepítési Bizottság regisztrált bennünket. Másnap Budaörs vasútállomásán áruszállító vagonokba raktak minket, melyekben kis kerek kályha állt. Farkasordító hideg volt. Személyszállító kocsi nem volt számunkra. A szállítás a marhavagonban, melybe 30 személyt bezsúfoltak, embertelen volt, mivel nem volt szaniter berendezés (WC). Gyerekek, felnőttek, idős és beteg emberek nyolc napig utaztunk, amíg megérkeztünk Németországba. Igazság szerint a kiutasítás nem »szabályszerűen és emberi módon« ment végbe, ahogy ebben a Szövetséges Hatalmak 1945. augusztus 2-án a Potsdami Egyezményben megállapodtak és rögzítették. Az elűzöttek nem követtek el semmit. Kimondhatatlanul és elképzelhetetlenül igazságtalan volt olyan embereket elűzni hazájukból, akik mindig csak szorgalmasan dolgoztak. Az elűzőknek csak egy járt a fejükben, hogy a valódi tulajdonosok vagyonából meggazdagodjanak; ez rablás és lopás volt! Az újjáépítési munkával nemzedékeket csaptak be, akik a legkeményebb munkával, nélkülözések árán felépítették házaikat és egyéb ingóságaikat. 8 nap marhavagonban eltöltött kínokkal teli utazás után az új hazában voltunk. Nyomor, fájdalom, sírás és diszkrimináció töltötte meg szívünket. Elvették a hazánkat. De még reméltük, hogy győzhet az igazság, és egy napon visszatérhetünk a régi hazánkba. Az új hazát csak nehezen, vonakodva szoktuk meg. Honvágy kínozta az időseket, de minket, fiatalokat is. Amikor átmentünk a városon, találkoztunk idősekkel, akik csak a szeretett, jó öreg hazájukról, Magyarországról tudtak beszélni. Mindig kérdés maradt, mikor térünk megint haza. A kínzó honvágyba nemsokára néhányan belehaltak. Miután honfitársainkat ilyen módon vesztettük el – ők visszatértek az örök hazába – csak ezután tudtuk Obrigheimot az igazi hazánknak tekinteni."
(Josef Hauser, Budaörs)

 

„A vasútállomás tele volt gyászoló emberekkel. A pap, Bokor József egy utolsó búcsúmisét celebrált az állomáson és utoljára megáldotta híveit. Még egyszer átölelték egymást szülők és gyerekek, testvérek, szomszédok és barátok. (…) Aztán rácsatolták a szerelvényre a mozdonyt. Erre Oszfolk József azon hirtelenjében összehívta zenészeit és egy utolsó szívszaggató üdvözletet játszottak immár elvesztett hazájuknak: a magyar himnuszt. Zúgott az »Isten áldd meg a magyart!«”
(Franz Bruckner, Biatorbágy)

 

„Én húszéves voltam akkor, fiatal lány, ráadásul menyasszony. Anyámék heten voltak testvérek, őket egy kivétellel mind kitelepítették. Kitelepítés? Maguk a németek is azt mondták, itt szó sem volt kitelepítésről. A kitelepítés ugyanis szerződés alapján történik: a két fél, a befogadás és a kitelepítő egyezsége alapján. Ez egyszerű deportálás volt: embereket hurcoltak el akaratuk ellenére, országokat kényszerítettek arra, hogy kitoloncoljanak, illetve befogadjanak embereket.”
(Schilling Andrásné, szül. Herold Teréz, Dunabogdány)

 

„Az új telepes egyik nap találkozott anyámmal a faluban, láthatóan elégedetlen volt, és a következőket mondta neki: »Tudja, fiatalasszony, nekünk azt mondták, elhagyott házakba költözünk. Most meg azt kell látnom, hogy magukat gyakorlatilag kiüldözték a házukból a nagy semmibe! Én elmegyek, ezt nem viselné el a lelkiismeretem.« Röviddel ezután tényleg elment családjával együtt. Csakhogy pár nappal később megjelent egy újabb telepes az udvaron. A legtöbb telepesnek nem volt lelkiismeret-furdalása.”
(Matthias Schmausser, Bikács)

 

„Szüleim és nagyszüleim a biztonság kedvéért gondosan bezárták az ajtót. Nem tudhattuk, hátha visszatérhetünk mégis. (…) Amikor a kocsihoz értünk, megdöbbenve vettük észre, hogy néhány gyanús alak pajszerral a kezében közelít a házunk felé. Gyakorlott kézzel felfeszítették a jól lezárt ajtót. Gúnyosan fintorgó arcukon láttuk a kapzsiságot, amint a család tulajdonára tették kezüket. Szomorú szívvel és tehetetlenül végig kellett néznünk, amint visszahagyott javainkat elviszik, állatainkat elvezetik. Gyerekszemmel akkor vált először nyilvánvalóvá ennek a brutális igazságtalanságnak kegyetlen valósága.”
(Hans Volks, Majós)

 

„Az őslakosság hangulata a Németországba való kitelepítéssel kapcsolatban egyenesen elutasító volt. A község gazdái és munkásai a legmerevebben elzárkóztak a kitelepítéssel szemben. Könyörgés, sírás, jajgatás nem használt, családokat, rokonságot, barátokat téptek szét. (…) A vagonok fel voltak díszítve, a cseresznyefák éppen akkor virágoztak. (…) »Isten áldd meg a magyart!« – hangzott a búcsúzók és az ittmaradottak ajkáról, midőn megszólaltak a harangok. Sírás, zokogás, fájdalmas jajveszékelés közepette indult el a szerelvény az állomásról. A kitelepítetteket később szétszórva helyezték el Nyugat-Németországban. Sorsuk az első években volt a legsanyarúbb. Éheztek, fáztak. Ha a különböző karitatív szervektől segítséget nem kapnak, sokan éhen pusztultak volna. Ehhez járult még az erős honvágy, amit egyesek nem tudtak elviselni: öngyilkosok lettek. Az ’50-es években a honvágytól hajtva sokan, hogy láthassák szülőfalujukat, beutaztak Ausztriába, és onnan vonattal Lépesfalva–Ágfalva–Sopron–Németkeresztúr érintésével láthatták a falu határát. Ez a pár perc elég volt, hogy a haza utáni sajgás csillapodjon. A rokonokat, hozzátartozókat előre értesítették az átutazásról, így a vasút mellett felsorakozva várakoztak, hogy legalább egy rövid pillantást válthassanak egymással. Az osztrák mozdonyvezetők lassítottak ezen a szakaszon, de a határrendészet emberei gyakran elzavarták a helybelieket.”
(Böhm András, Ágfalva)

 

„Fiatal ember voltam, fuvarozó. A teherautómmal én is részt vettem az ide irányított rendőrök ellátásában, munka volt ez is, megélhetés, el kellett vállalni. A dunabogdányi kitelepítésekre az utolsó pillanatban került sor, akkor, amikor a nagyhatalmak már leállították a kitelepítéseket. A bogdányi dolog azonban valamiért Rajk László és testi-lelki jóbarátja, Lukács József személyes ügye volt. Igazi erdélyi falut szerettek volna csinálni a sváb falu helyén, ezért kellett volna innen kitakarodnia minden svábnak. Két kitelepítési lista volt, az elsőn ezerötszáz ember szerepelt. Kétszáz rendőrt és vagy harminc teherautót vezényeltek ide, azokkal akarták gyorsan, másfél nap alatt kiüríteni a falut, hogy a Szövetséges Ellenőrző Bizottság döntése ellenére még kicsempésszék az utolsó sváb transzportot az országból. A csehszlovák határon már nem is akarták átengedni a szerelvényt. Rajk orosz katonai szállítmányként mégis áterőltette. A határon mindenki egy sorszámot kapott, a hátára az volt írva: kutyanyelv. Ennyit ért egy ember akkoriban. A falubeliek persze maradni akartak. Mindenki próbált mentességet szerezni: igazolásokat gyűjtöttek, hogy nem voltak német katonák, nem léptek be a Volksbundba, ha német anyanyelvűek is, mindig magyarok voltak és magyarok is kívánnak maradni. Voltak, akik megtakarított pénzecskéjükkel próbálták megváltani az állampolgárságukat. Rajk aztán ezen végképp bedühödött: »Verjék ki ezeket innen egytől egyig!« – ordította, amikor meglátta a tanácsházán az összegyűlt tömeget, akik mind mentességet szerettek volna szerezni. Amikor az emberek meghallották Rajk ordítását, megijedtek, és fejvesztve menekültek az épületből kifelé. Szinte egymást taposták: kérvények, igazolások, táskák repültek szanaszét. Egy idős néni leesett a lépcsőn és elájult. A táskája kiborult, szovjet kitüntetések hullottak ki belőle. Kiderült, hogy a férje az első világháborúban orosz fogságba esett, átállt a Vörös Hadseregbe s ott magas rangú tiszt lett belőle. Nos, ennek a magas rangú szovjet tisztnek az özvegyét akarták kitelepíteni. Látni kellett volna Rajk arcát, amikor ez kiderült! Azonnal kórházba vitette az asszonyt, és persze törölte a listáról. Az ide irányított rendőröknek enni kellett, szállást kellett számukra keresni. Mindezt gyorsan, lehetőleg feltűnés nélkül. Volt a faluban egy jómódú építőanyag-kereskedő, Leschinszkinek hívták. Neki is mennie kellett volna. Megígérték neki, hogyha segít az emberek ellátásában, mentességet kap. Hogyne segített volna! Amikor aztán az utolsó transzportra került sor, Leschinszki nevét is olvasták. Szegény Leschinszki sírt, átkozódott, de semmi sem használt, mennie kellett neki is. Megátkozta azokat, akik majd a házába költöznek, amit egy élet munkájával épített. Úgy tűnik, fogott az átok, mert abban a házban azóta sem maradt meg igazán senki. Valahogy semmi sem sikerült azoknak, akik a Leschinszki falai között próbáltak boldogulni. Az emberekben viszont nagyon megmaradt, hogy Rajk nem tartotta be a szavát. A faluban még ma is mondogatják az öregek: Úgy tartja meg a szavát, mint Rajk László.”
(Bergmann Ferenc, Dunabogdány)

„Nem számítottunk arra, hogy minket is ki fognak telepíteni. Egyrészt, mert apám magyar katona volt, másrészt nem voltunk a listán. Sokan elrejtőztek, ezért kerültünk mi is sorra. Engem és anyámat kitelepítettek. Apám eközben hadifogolyként Szibériában volt. Hétfőn reggel öt órakor rendőrök kopogtak az ablakunkon. Azt mondták, csomagoljunk össze – a csomag nem lehetett több 40 kilogrammnál –, mert ki leszünk telepítve. A vonat a mözsi pályaudvarról indult. A katonák Pirnába vittek bennünket. Németországban magyar cigányoknak neveztek bennünket.”
(W.M., Mőzs)

 

„»Ha Isten velünk, ki ellenünk?« Ezt írtam a marhavagon oldalára, amikor megláttam az orosz katonát. Azonnal felismertem, ahogy ő is. Végem van, mama – mondtam édesanyámnak. Remegett minden tagom. A katona most nem volt részeg, anyámmal akart beszélni, hogy megkérje a kezem és elvigyen a Szovjetunióba. Anyám nagy nehezen lebeszélte erről. Még hónapokon át rémálmaim voltak a német gyűjtőtáborban.”
(Lang Theresia, Mosonszolnok)

 

„Két órát kaptunk, hogy összeszedjük a holminkat. Két óra alatt csak a legszükségesebbet szedte össze anyám. Heten voltunk gyerekek. Kenyeret, zsírt, egy kis húst, ágyneműt. Minden bútorunk, emlékünk ott maradt. Anyám csak egy képet kapott még fel, ami rólunk, gyerekekről az elsőáldozáskor készült. Nem volt irgalom.”
(Maria Kraus, Mosonyszentjános)

 

„A szomszéd faluból egy magyar gazda megígérte apámnak, hogy gondját viseli a kutyánknak. Apám boldog volt.”
(Maria Kraus, Mosonszentjános)

 

„A kitelepített magyar svábok közül azt kérdezték egymástól: És mikor megyünk már haza? Majd ősszel! – hangzott a válasz. És aztán ott haltak meg a messzi idegenben.”
(Pelczer Rudolfné, szül. Knáb Anna)

 

„Az életük értelmét vették el tőlük: a házat, a földet, amit egész életük munkájával építettek fel. A kitelepítés során talán ezért is voltak sokan apatikusak, akkorra már »csak« a hazájukat vehették el tőlük."
(Kammerer Teréz)

 

„A vagonban apámnak eszébe jutott, hogy nincsen vödrünk, ahová a dolgunkat elvégezzük. Ajánlkoztam neki, hogy visszaszaladok, de ő nem engedte. – Elvisznek az oroszok és soha többé sem látunk – mondta.”
(Kraus Maria, Mosonszentjános)

 

„16 éves voltam. Egyetlen éjszaka alatt felnőttem.”
(Lang Theresia, Mosonszolnok)